Artu Detu és társai olyan asztromechanikai droidok, amik képesek a világűr vákuumában is tartósan működni és dolgozni, például egy űrhajó külső burkolatán utazva. Minden szükséges szerszámmal el vannak látva a különféle gépek javításához, ugyanakkor számos fogyatékosságuk van, amikre nem gondoltak az őket kitaláló filmesek. Az alábbiakban megpróbáltam összeírni azokat a tulajdonságokat, amikre egy asztromechnek a valóságban tényleg szüksége lenne ahhoz, hogy elvégezhesse feladatait.

1. Mozgékonyság: Az R2-D2 típus nem igazán mozgékony szerkezet. Három keréken gurul, nehezen tud lépcsőt mászni (vagy pláne egy űrhajó tetejére önállóan fölmászni) és olyan instabil, hogy könnyű felborítani. Az I. II. III. részekben ezen úgy próbáltak meg segíteni, hogy két mini rakétahajtóművet építettek be a lábaiba, ami a gyakorlatban egy teljesen irreális megoldás. Mivel a méretükhöz képest kicsi az emelőerejük, ugyanakkor sok üzemanyagot fogyasztanak és ráadásul tűzveszélyesek (főleg egy űrhajó fedélzetén, burkolatán).

Egy valódi asztromech egységnek behajlítható lábakkal kell rendelkeznie (kettővel vagy néggyel), amiken kerekek is találhatók (vagy a talpba beépítve vagy a lábon elöl vagy hátul), hogy a körülményektől függően lépegetni vagy gurulni egyaránt tudjon. A talpaiba pedig mágneses tappancsokat kell beépíteni, hogy egy űrhajó fémburkolatán képes legyen megtapadni (mint az I. részben az látható is). Az antigravitációs lebegtető hajtómű nem szükséges alkatrész, mivel energiapazarló és szélsőséges viszonyok közt (például erős szélben vagy egy mozgó űrhajó burkolatán) nem használható hatékonyan.

2. Munkavégzés: Az R2-D2 karjai (5 db) a testébe rejtve tárolódnak, értelmetlenül foglalva a helyet a különféle fontos műszerektől, ráadásul mindegyik gyenge (vékony és rövid), vagyis nem alkalmasak nehéz terhek (gépek, alkatrészek) emelésére, beillesztésére egy űrhajóba. Ráadásul mindegyik vége másféle kialakítású, vagyis egyfunkciós. Normális "keze", amivel fogni lehetne nincs a robotnak.

Egy valódi asztromech egységnek külső, behajlítható karokra van szüksége (kettőre, háromra vagy négyre), amik végén gyorsan cserélhető kezeket hord. A kezek lehetnek kicsik: vékony ujjakkal felszerelve (a finom mechanikai műveletekhez, apró tárgyak megfogásához). Nagyok: vaskos ujjakkal felszerelve (a nehéz fizikai munkákhoz, terhek emeléséhez, mászáshoz). Vagy emberi kézre emlékeztetők (nyomásérzékelőkkel felszerelt, műbőrrel borított kezek az emberek által használt tárgyak megfogásához). A különféle kezeket tárolhatja a burkolatán (a hasára akasztva) vagy belül (a törzsébe épített dobozban). Emellett célszerű, ha számos eszközt is szállít magával ugyanígy, például komputer csatlakozót (vezetékes, rádiós), univerzális szerszámokat (villáskulcs, csavarhúzó, kalapács, kombináltfogó, forrasztó pisztoly, hegesztő pisztoly, stb.), vágóeszközöket (lángvágót, lézervágót, kést, ollót, körfűrészt, stb.), mérőműszereket (sugárzásmérő, elektromos mérőműszer, légnyomásmérő, stb.), tűzoltó palackot, kézilámpát, stb.

3. Érzékelés: Az R2-D2 feje félgömb alakú, így csak körbeforgatni tudja, megbillenteni nem. A rajta elhelyezett három szem (elöl, hátul, felül) és a különféle érzékelők így csupán korlátozottan használhatók, vagyis nem képes rendesen belátni velük a környezetét.

Egy valódi asztromech egység fejének ugyanúgy mozgathatónak kell lennie, mint egy emberi fejnek, tehát nyakon kell ülnie (ami lehet teljesen behúzható is). Célszerű, ha legalább négy szeme van (kettő előre néz, kettő hátra a sztereokép miatt), amik párosával vagy külön is mozgathatók és beláthatja velük az egész környező teret maga körül, fölött és alatt. A fejbe kart beépíteni ostobaság, oda a különféle érzékelőket célszerű elhelyezni. A robot agyát viszont nem a fejbe kell beépíteni, mert a törzsben biztonságosabb helyen van.

4. Kommunikáció: Az R2-D2 egység legfőbb fogyatékossága, hogy nem tud emberi hangon beszélni, noha feladata szerint emberekkel kell együttműködnie. A csipogása csak más robotok számára érthető, ami meg azért fölösleges, mert a robotok gyorsabban tudnak kommunikálni rádiójelekkel, mint hangokkal. A gép fején elhelyezett kis lámpák (kijelzők) pedig nem informatívak, vagyis egy külső szemlélő nem sok mindent tud megállapítani belőlük azon kívül, hogy működik.

Egy valódi asztromech egységnek legalább 100 nyelven kellene tudnia folyékonyan beszélni, hogy hatékonyan együttműködhessen az emberekkel és egyéb szerves lényekkel. A fején vagy mellkasán továbbá elhelyezhetők színes kijelzők, amikkel számos fontos információt tud közölni a környezetével a működéséről (be van kapcsolva normál vagy alvó üzemmódban, mekkora az akkumulátorának feltöltöttségi szintje, stb.). Emellett célszerű egy kis összecsukható képernyővel vagy adattáblával is ellátni, amin meg tudja jeleníteni a közlendőjét különféle írásmódokkal (a világűrben dolgozva, ha valamiért megszakad a rádiókapcsolat), illetve a szerelés megkönnyítésére a memóriájában tárolt tervrajzokat, műszaki vázlatrajzokat, térképeket, stb.

5. Kiegészítő szolgáltatások: Egy jó asztromech egységnek képesnek kell lennie kimenteni a sérült vagy eszméletlen pilótát az űrhajóból és biztonságba juttatni (teherhordó képesség: egy ember súlya szkafanderben, plusz egy hátizsák normál gravitáción), elsősegélyben részesíteni (kötözés, újraélesztés, lélegeztetés, stb.), gondoskodni róla (univerzális tisztiszolgaként: főz, mos, takarít, stb.). Alkalmasnak kell lennie az űrhajó őrzésére és védelmére (éjjellátó és infravörös érzékelők, mozgásérzékelő, önvédelmi fegyverzet). A katonai változatnak tudnia kell használni a különféle kézifegyvereket és harcolni, ölni is képesnek kell lennie (nem lehet gátlásos ha gyilkolni kell). A különféle űrhajók mellett tudnia kell megszerelni saját magát és minden más robotot is.